Írta: Oden,
Időpont: 2009. 09. 18. 11:27,
Megtekintve: 156,
Hozzászólás: 3 (Szólj hozzá!)
Réges-régen, amikor az emberek még hittek a mesékben és a mágia nem volt nagy csattanás a földi társadalom számára, élt egy alacsony, de mégsem apró termetű emberhasonmás. Nos, nem is ember volt, hanem egy rég feledett nép már-már utolsónak számító egyede. Úgy hívták, Oden. Ha emberi szemmel tekintünk Odenre igencsak magányos jószágnak tartanánk, de akármilyen meglepő is, annak ellenére, hogy nem élt társaságban sosem volt egyedül. Mindig körülvették hosszú élete folyamán apró örömök, kitörő sikerek, állatok, növények és ez tetszett neki.
Oden a magas hegyek, feneketlen szakadékok, zúgó vízesések, gyilkos vizek és az éjsötét barlangok világát tartotta hazájának, amikor pedig csak tehette, bebújt mélyen a föld alá. Persze nem, úgy ahogy mi azt elképzelnénk, mert nem ásta be magát, titkos kapukon jutott be a hegyek gyomrába egy olyan világ szervébe, aminek létezéséről már csak szava-hiteltelen legendák zengettek. Ezt a világot Oden csak „al og Moogh”-nak csúfolta, ami nem jelent mást közös nyelvre fordítva, mint „öreg gyomorbéli haza”. Bús és komor hely volt már abban a korban, törpe urunk mégiscsak nyugalmát lelte a végtelen sötétben. Rengeteg rajz és írás volt a falon, amiket csak ő látott az irtó sötétben, amikor pedig meglátta őket rövid lábú hősünk, akkor rettentő bánatba esett. Szomorú történetet mesélnek el, ami csak népe mohósága miatt következett be és ment úgy végbe, ahogy végbe ment.
Buta törpe nép. Azt még mai napig is mindenki tudja, hogy a törpök a bányászat nagymesterei voltak és úgy is maradt volna, ha a mohóságuk nem hajtja őket olyan mélyen, a föld kérge alá. Addig bányásztak, addig fosztogatták ki a kőzeteket, amíg beleestek a végtelen sötétbe és nem kerültek ki onnan soha többé. Igen, olyan mélyre ástak, hogy ott már nem volt már se kő, se érc, amit felszínre hozhattak volna. Csupán a mélységes semmi, ami rövid időn belül minden fél-szerzetet magába szippantott és beomlasztotta a tárnák egy részét bosszúból, amiért zavarni merték.
Oden egyébként nem is tudott róla hogy nincs egyedül a világban, de nem is gondolkozott rajta. Nem volt egy búba esett lélek, még ennek ellenére sem.
Az idő csak tellett, múlt. Az évszakok változtak, a hosszú tél véget ért és hősünk úgy gondolta, hogy igencsak ráférne valami zamatos, friss hús, meg talán valami növényzet a fogára, mert a kellemes ízek már régóta kerülték a nyelvét. Sok telet megélt már hasonló módon, de az, életének egyik legszürkébbje volt addig. Egyrészt abból fakadóan, mert ki sem mozdult, figyelmetlenségéből a sziklába vájt kis luk – amit az otthonának nevezett és egyben a Moogh bejáratához vezető sötét akna volt – bejáratát eltorlaszolta az a hatalmas szikla, amit azért gurított mindig oda, hogy senki se férjen hozzá az értékes holmijához. Egyik este, amikor haza ment megpihenni, elgurította a sziklát, lerázta magáról a havat és lefeküdt aludni. Törp urunk már rég aludt, de a Föld rettenetesen vacogott – elvégre rettenetesen hideg is volt – így hát nem is tartott, soká míg a bejáratot védő hatalmas szikla megindult a bejárat felé és egy hatalmas koccanással neki is ment a roppant sziklafalnak. Roppant. Méghozzá hatalmasat. Oden erre nyilvánvalóan fel is ébredt majd miután felpattant és meglátta mi történt, úgy elkiáltotta magát mint addig még senki a régi tárnákban.
- GALIBOR! Te vén bolond! Nem majszoltál még eleget a népemből? HÁT ÉN IS KELLEK NEKED?
Galibor, vagyis közös nyelven a Föld erre nem adott választ. Fagy és hideg ellenére olyan mélyen szundikált, mint Oden addig a pillanatig, míg be nem omlott a számára egyetlen kivezető út. Szegény teremtmény, rettenetesen nyúzott állapotában már csak azon gondolkozott mihez kezdjen. Aludni nem tudott, de nem is akart. A kiúton törte a fejét
- Szerszámom nincs. Vizem sincs. Anélkül, meg nem hiszem, hogy sokáig elidőzhetek itt… Éhes vagyok. Ennem kellene valamit. Hmm. Sózott disznóhús. Na, arra most fáj a fogam. NEM! ODEN! Kiút! Talán sikerülne elrámolni az omladékot… Igen! Nem is olyan sok végül is.
Amint kieszelte, már neki is fogott a munkának. Cipelte a köveket, órákon át a bejárattól, valahova hátra egy sötétebb sarokba, de a kövek sokasága csak nem akart csökkenni.
- Mintha valaki örömét lelné abban, hogy itt szenvedek. Hogy esnének le a kezei!
Folytatom :)
Témák:
Novella
«Előző bejegyzés
Vissza az elejére |
Vissza a főoldalra
Következő bejegyzés»
Hozzászólások
Szólj hozzá!
Név:
E-mail:
(Egyébként titkos.)
Hozzászólás:
Írd be ezt a kódot:
Ide:
(Ha , nem fog kelleni.)